Egy furcsa történet jut eszembe 2009. novemberéből.
A teraszon terítettek meg a csoportunknak, ami figyelembe véve a napközbeni 32-35 fokos meleget elsőre nem tűnt jó ötletnek, de az idő előrehaladtával egyre kellemesebbé vált. Erre persze mi is rásegítettünk, mert az étteremben lehetett alkoholt kapni, szóval a hideg sört sűrűn kortyolgattuk. A vacsora roppant elegáns volt. Kitűnőek voltak a tenger gyümölcsei és hál' Istennek frissek is voltak. Nekem mindenképpen meg kellett kóstolnom a helyi ételeket, bár sokan erősen javasolták ennek kihagyását. Én viszont ragaszkodtam legalább egy-egy falatka megkóstolásához.
(Nem vagyok az a pasi, aki minden étteremben a rántotthúskrumpli menüre szavaz a biztonság jegyében. Sőt asszem nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy ebben is bevállalósabb vagyok.)
(Nem vagyok az a pasi, aki minden étteremben a rántotthúskrumpli menüre szavaz a biztonság jegyében. Sőt asszem nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy ebben is bevállalósabb vagyok.)
De vissza a történethez.
A vacsit ismételten sok árpalé elfogyasztásával tettük még emlékezetesebbé. Hosszas beszélgetésekbe bonyolódtunk, ami az elfogyasztott szesz mellett egyre könnyebb volt, bár szerintem szegény beszélgető társnak egyre nehezebben követhetővé vált (már, ha volt értelme egy-egy mondatunknak egyáltalán).Az est egyik csúcspontján (több is volt) odasodródott hozzánk egy olyan partner, aki egy évvel korábban még szóba sem akart állni velünk és most "enyhén" kapatosan egymást lapogattuk a dubaii éjszakában. Hát érdekes a világ.
Majd beindult a zene és tánc, és az elmaradhatatlan limbózás.
Egy kis kitérő. Nem a történetben, hanem a buliban. Az emberi szervezet alaposabb ismerete nélkül is nyugodtan előre jelezhetjük, hogy ahol ennyi árpalé input van ott előbb-utóbb outputnak is kell lennie.
És igen, eljött a pillanat, a feltartóztathatatlan.
Helyismeret nélkül elindultam az elegáns étterem legkisebb helyiségére. Hát tévedtem, már ami a legkisebbséget illeti. Utólagos saccolásom nagyjából a nappalink méretének emlékezteti a tett helyszínét. Természetesen hipermárvány és arany vagy annak látszó csilivili felszereltség. Kelet-Európához szokott szaglószervünk riadtan jelezte, hogy ez bizony nem lehet az a hely, mert ez inkább egy parfüm teszter szobája. A második döbbenetet a személyzet jelentette. Egy nagyon kedves valószínűleg pakisztáni vagy hasonló ország béli kb. 35-40-es (de ki tudja ezt pontosan megmondani, ha nem él közöttük) férfi fogadott. És kedvesen köszönt és szóba elegyedett velem. Azt hiszem nem kell részleteznem, hogy európai szocializációnknak megfelelően az egyik szélső piszoárt foglaltam le magamnak. És folytattuk a beszélgetést, amit ha megölnének sem tudnám elmondani, hogy miről folyt. Talán az étteremről, talán az időjárásról, talán Dubairól. Nem vennék rá mérget. A dolog pikantériája a szimultaneitásban volt. Előtte és talán utána sem tudtam / tudnám elképzelni, hogy dolgom végzése közben egy másik pasival, egy idegennel beszélgessek. Jó vagy rossz nem tudom, nem is érdekel, de tény, hogy ilyenné alakultunk. Intim helyzetekben bezárunk és talán védtelenségünket leplezendő pajzsokat emelünk csendből, távolságból. (na nem így a csajok, akik társadalmi esemény szintjére emelik a pisilést.
Szóval beszélgettem közben és aztán odamentem a csaphoz finom kézmosás és a személyzet egy egyszemélyes kéztörlő kendővel meg is törölgette a kezem. Közben mosoly, nem erőltetve, hanem a legnagyobb természetességgel, olyannal, amit nem lehet még Hollywoodban sem hazudni. És utólag bár betudom az árpalének egyrészét, de még most is mélyen a hatása alatt vagyok. Egy ember, aki örömmel szolgálja ki a betérőt, és úgy tud rá mosolyogni, hogy tudom ez igazi.
Na ez az, amit egy egyszerű illemhely tanított meg.
Furcsa, egy országból nagy épületek, csillogás, plazák, felhőkarcolók, yachtok, tengerparti pálmák és nagy hotelek közül ez maradjon meg emlékként.
